Daybreak~Pirkadat 2.fejezet

2. Kérdések és válaszok

Egy hétig semmit sem lehetett tudni Cristopherről, de mára és ez utánra esős időt mondtak, napsugárzás nélkül.
Reggel felkeltem, felöltöztem, megmostam a fogam. Ránéztem az órára: fél hat. Első órám nincs, szóval kilencre megyek, ami azt is jelenti, hogy nem Noémivel. Mivel volt időm lezuhanyoztam és még a hajamat is megmostam. Megszárítottam, újból felöltöztem, de most nem az otthoni ruhámba, hanem egy kék tunikát vettem fel és egy háromnegyedes farmer nadrágot, kiegészítőnek felvettem egy nagy fekete fagolyókból álló nyakláncot és hozzá tartozó karkötőt, de a kis farkasos karkötőmet is felvettem. A hajamat mivel derékig ért, először behullámosítottam majd, másodszor befogtam lófarokba. Mivel a sminkből a természetest használtam nem húztam ki a szemem, hanem halványkék szemhéj púderrel kifestettem magam, a számat nem rúzsoztam ki. Belenéztem a tükörbe és nem akartam elhinni, hogy milyen szép vagyok, csak a fülbevaló hiányzott, mivel tesi nem volt így egy ezüst kövekkel kirakott lógó fülbevalót választottam. Most igazán jól éreztem magam a bőrömben. Fogtam a telefonomat és a fülhallgatómat és elindultam a táskám irányába, miután felvettem a táskám a fél vállamra elindultam a pulcsimért. Leraktam a táskám bedugtam a telefonba és utána bedugtam a fülembe, elindítottam a zenét, felvettem a pulcsimat utána a kabátomat é elindultam táskával a kezemben. Felvettem a cipőmet kiléptem az ajtón, becsuktam és elindultam a suliba. Sokan megbámultak és én mosolyogva mentem a buszmegállóba. Szerencsére hamar jött a busz.
Leszálltam a buszról, elsétáltam az iskola épületéhez.
Bementem az ajtón, köszöntem a portás néninek.
Elindultam a szekrényekhez, mindenki megbámult. A szekrény előtt egy isten szépségű fiú állt.
- Szia!- mondta és le nem vette rólam a szemét, mosolygott azzal az édes mosolyával.
- Szia!- mondtam, aztán gyorsan kihúztam a fülhallgatót, amibe már nem szólt a zene. - Mi van?- kérdeztem nevetve.
Nem értettem miért néz engem mindenki.
- Semmi. – mondta, majd halkan hozzá tette- csak az, hogy gyönyörű vagy. – mosolyától az összes lány holtan rogyna össze, de én nem.
- Köszi. – suttogtam a fülébe.
- Azt figyelik, hogy mi ismerjük-e egymást.
„ Rebecca, ő az én fiúm lesz, majd meglátod”- valamit fontolgatott a gondolataiban egy 6/b-s lány.
És ezt mind a ketten hallottuk, egymásra néztünk.
- Itt harc lesz?- kérdezte.
- Lehet. – mondtam sejtelmesen.
- Van valami esély arra, hogy én válasszak?
- Nem sok. Miért, te kit választanál?- hülye kérdés, mert a bevésődés szerint nem szerethet mást.
- A gondolataimból úgyis kiolvasod, de helyette inkább elmondom- kicsit habozott- téged.
Azt hittem elolvadok.
- Engem?- nem akartam elhinni pedig tudtam, de az ő szájából hallani egészen más volt.
- Délután sétáljunk egyet a közeli kiserdőben. Jó?
- Persze.
A nap hátralévő része gyorsan eltelt. Mire észbe kaptam már a suli kijárata előtt várt rám és én rögtön elindultam felé. Egymás mellett mentünk, gyorsan ott voltunk. Az erdő közepébe mentünk.
- Rebecca tudod, hogy én mi vagyok?
- Igen.
- Mond ki!- utasított.
- Vámpír. – mondtam, mint a világ legtermészetesebb dolgát.
- Te, nem félsz tőlem?
- Nem. Miért kéne?
- Hát, a törékeny emberi lények szoktak tőlem félni.
- Még szerencse, hogy nem vagyok lény. – vágtam vissza.
- Nem úgy értem.
- Tudom. De most kérdezhetek én?
- Nem, még nem. Még én.
- Jó.
- Milyen teljes embernek lenni?
- Nem tudom. – mosolyogtam.
- Hogy-hogy?- nem értette.
- Elmondom, de nem mondhatod el senkinek. Rendben?
- Rendben.
- Én nem vagyok teljes ember.
- Ezt most nem értem.
- Elmagyarázom, de nem vághatsz közbe.
- Jó.
- Egy harmad ember vagyok: eszem, iszom, alszom.
- Egy harmad vérfarkas: erős és gyors vagyok, átváltozni is képes vagyok, ha akarok. Nálam is van bevésődés.
- És végül egy harmad… vámpír vagyok: képességeim is vannak: gondolatolvasás, emlékezet kitörlés, a vér illatának elrejtése, gondolataim elrejtése, a rám bocsátott fájdalom (Jane képessége) visszaverése, meg tudom ütni a vámpírokat és a vérfarkasokat úgy, hogy az fájjon. A legjobb a térutazás. Hát ennyi és megértem, ha ezek után nem akarsz velem beszélni.
- Eszméletetlen. Te vagy helyettem a legerősebb. – mondta ámulattal.
- Legerősebb?
- Igen. Választanod kell, hogy Volturi tag leszel vagy meghalsz.
- Ez a választás?- kiakadtam.
- Igen. De mi megértünk.
- De én nem leszek Volturi tag. – jelentettem ki.
- És akkor mit fogsz csinálni?
- Nem tudom.
- Mik a terveid az életben?
- Először is feleség akarok lenni és utána anya.
- De a vámpíroknak nem lehet gyerekük.
- Nekem két harmadom képes teherbe esni.
- Igaz. – elhallgatott – Olyan mintha ezer éve ismernélek. Kérlek, maradj mozdulatlan.
Tudtam, hogy meg akar csókolni. Félt. Féltett engem nehogy bármi bajom legyen. És félt attól, amit, mondtam. Az járt a fejében, hogy én teherbe tudok esni, de neki nem lehetnek gyerekei.
És aztán az ő jéghideg ajkát óvatosan és lassan az enyémhez nyomta. Belélegeztem jéghideg leheletét. Aztán hirtelen vége. Nem baj. Jó volt.
- Mi az?- kérdezte az arcom láttán, amely a boldogságtól sugárzott.
- Semmi. – rá néztem, ő meg rám mosolygott. – Csak én még soha sem csókolóztam. – mondtam kicsit szégyellve.
- Én vagyok az első?
- Igen.
- Rossz volt?- kérdezte kicsit szomorkás hangon.
- Nem. Nagyon jó volt.
Közelebb húzott magához és leült. Én is leültem és átölelt. Szerettem közel lenni hozzá, mert féltem, hogy elveszítem.
- Sose hagysz el, ugye?
- Ígérem. De neked egy olyan fiú kéne…- a szájára tettem a kezem.
- Nekem TE kellesz.
- Tudom. Nekem is TE kellesz.
- Megnyugtató. – nem mintha lenne más választása.
- Már csak két hónap és elmegyek. – mondta és láttam, hogy örül, rám nézett és bocsánatkérően nézett. Én elnéztem, de amikor visszanéztem azzal az ellenállhatatlan mosolyával nézett.
- Na, jó! Megbocsátok. – szomorúan mondtam, mert ha ő elmegy, akkor én megint egyedül leszek.
- Mi a baj?
- Semmi, csak az, hogy elmész. – egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Te most sírsz? Azt hittem…
- Én nem használom a képességeimet csak nagyon ritkán. És amikor tehetem, akkor csak egy lány vagyok.
- Miért, te mit fogsz csinálni?
- Elmegyek, mert felvettek egy suliba.
- Hova?
,, Forks.” – gondoltam és tudtam, hogy hallja. Meglepődött.
- Akkor velem jössz. – jelentett ki. Az arcom láttán rögtön hozzá tette. – Bemutatlak a családomnak.
- A családodnak? És mi van, ha nem fogadnak el, mert Bella is vámpír akart lenni és az is lett és azt hiszik majd, hogy én is az akarok lenni és ezért nem akarnak majd elfogadni vagy megismerni.
- Bella után szabadon. És amúgy is el kell fogadniuk, mert te velem vagy.
- De előtte szeretném megismerni a te családodat. – mondta és egy finom csókot lehelt az ajkamra.
- Az – nem bírtam kimondani és nem akartam, hogy kiolvassa a gondolataimat az ezzel az üggyel kapcsolatos dolgokat, így elzártam előle. – Az lehetetlen.
- Akkor csak az anyukádat.
- Az, lehetetlen.
- Nem értem. Miért lehetetlen az, hogy meg akarom ismerni édesanyádat?- kérdezte mintha direkt mondtam volna azt, hogy lehetetlen.
- Mert meghalt!- csattantam fel dühösen.
Felálltam és el akartam menni, de ő is felállt.
- Sajnálom. – mondta és átölelt. – Nem tudtam.
Tíz percig így álltunk. Már kezdett beesteledni.
Christopher hangja törte meg a csendet.
- Nem vagy fáradt?
- De, egy kicsit. Haza kísérsz?
- Persze.
Megfogta a kezem és lassan sétáltunk.

A másnap úgy kezdődött, hogy Christopher várt rám egy fekete Mercedes Benz-zel.
- Aszta.
- Tessék. – a kezembe nyomta a kulcsot, amin még masni is volt.
- Ez az enyém?
- Igen. – mosolygott és egy percig nem kaptam levegőt.
Aztán egy finom jéghideg csókot kaptam.
- Köszönöm.
Az Én autómmal mentünk a suliba. A suli előtt megálltam és Christopher kinyitotta nekem az ajtót.
Mindenki megbámulta az autót.
A nap többi része nagyon gyorsan és unalmasan telt. Mindenki az autóról beszélt és a ,,hónap végi buliról”. Az órák után megegyeztem Christopherrel, hogy elmegyünk a cukrászdába, de tudtam, hogy ő nem eszik.
Beültem az autóba és megvártam, míg ő is beül.
- Kérdezhetek még egy valamit?- kérdezte.
- Persze.
- Hogy hívnak?
- Ó, biztos kíváncsi vagy rá?
- Igen – mondta határozottan,
- Hát, jó. Rebecca Lillian Carlie Black.
- Rebecca? Lillian? Carlie? Black?
- Rebecca: apu egyik nővére után kaptam.
- Lillian: Rosalie második nevét megörököltem.
- Carlie: anyu nevéből, mert én is olyan nyugodt vagyok, mint Carlisle és anyu szerette volna, hogyha valamit az ő nevéből is kapok.
- Black: apu családneve
- Rosalie?
- Igen. Ő vigyázott anyura, amikor kicsi volt.
- Hogy hívják anyukád?
- Hívták. És amúgy Renesmee ’’Nessie” Carlie Cullen.
- De akkor mi rokonok vagyunk, és nem lehetünk együtt, már, mint úgy, mint egy szerelmespár.
- Hát…
- Mi az?
- Tudod, van az a bevésődés.
- Igen, de mi az?
- Azt jelenti, hogy első látásra szerelem.
- Szóval, akkor neked én vagyok a bevésődés?
- Igen.
- Szeretlek. – most először mondta ki.
- Tényleg?- nem akartam elhinni.
- Igen. – rám mosolygott.
- Én is szeretlek.
Közben megérkeztünk a cukrászda elé. Én kiszálltam, bementem, megvettem a sütit és visszaültem a kocsiba és haza mentünk. Otthon megebédeltem. És utána kimentünk a kertbe. Mivel nagy volt a kert elkezdett kergetni. Időt kértem, beszaladtam a házba és átvettem a farmerem egy kis sport sortra. Kihasználtam a jó időt Aztán kimentem és egész estig kergetőztünk. Teliholdvolt. Bevilágított mindent.
- Mutatnom kell valamit.
Átváltoztam.
- Nagyon gyönyörű vagy! Lesem tagadhatnád, mert te egy várbeli Alpha vagy.
Hófehér bundám volt, de a farkam és a fülem vöröses barna és a homlokomon volt egy ugyanilyen színű csík. fel a fejem tetejéig. Aztán visszaváltoztam és bementünk a házba. Én lefeküdtem, ő pedig mellém feküdt. Rátettem a fejem a hideg mellkasára és elaludtam.